Na sziasztok fiúk-lányok!
Visszatértem egy kicsit, gondolom mindenki nagyon örül neki :)
Hülye meleg idő... nem tudom ti hogy vagytok vele, de én azt szeretem a legjobban, mikor elég egy rövidujjú póló és egy farmerdzseki. Ki nem állhatom a hőséget! Itt a városban, a betondzsungelben meg egyenesen elviselhetetlen a 35 fok.
Bár mostanában elég változékony az időjárás, hol esik, hol megsülsz, mégis inkább a borús időt favorizálom.
Valamelyik nap, ültem a gépem előtt (mellettem van az ablak)... az ég dörögni kezdett, elborult és én elememben éreztem magam.
Az eső rákezdett, igazi kis vihar kerekedett ki a csöppnyi haragos felhőből, én pedig élveztem az ablakon beáradó friss levegőt. Betakaróztam, a fotelt az ablak felé fordítottam, a zenét felhangosítottam a fülemben és néztem a sötétszürke eget, a hajlongó fákat és a zuhogó esőt... csodálatos volt. Engem ez jobban lázba hoz, mint a naplemente/felkelte vagy a szikrázó napsütés.
Sok olyan dologról tudtam elgondolkodni, amiket máskor elő sem vennék az agyam rejtett zugaiból. Az eső mégis kimosta belőlem.
Szerintetek ha felnézel az égre és erősen valakire gondolsz, az a másik - legyen bármily messze is - megérzi és ő is felnéz? Vajon ugyanazt az eget látja, amit én?
Képes-e egy ember megérezni, ha egy másik erősen rágondol?
Szeretném hinni, hogy igen. Még ha nem is tudatosul benne, de valahol mélyen legyen benne az a kis bújkáló érzés, hogy valakire gondolnia kell most... ne is értse miért, csak tudja, hogy meg kell tennie.
Nem tudom miért tűnik úgy nekem, hogy a vihar felerősíti az energiákat (vagy nevezzük bárhogy) körülöttünk. Nekem kiélesednek az érzékeim olyankor.
Szeretek éjjel arra ébredni, hogy a szél fütyül az ablakomon, az eső veri a párkányt...
Érdekes módon csak ebben az évben szerettem meg a vihart. Előtte féltem tőle, főleg a villámlástól és az égzengéstől (na jó, attól még mindig tartok). De mostanság inkább vágyom, mint félem.
Bolond időket élünk, ez mindenkire máshogyan hat. Rám így. Meteorológus lettem :) mellé pedig filozófiai kérdéseket vetek fel :)
A minap hallgattam meg a címben szereplő számot. Nagyon tetszik. Habár a heartbreak nem tud dancer-t csinálni belőlem, mégis érzem, hogy több van ebben a számban, mint amit füllel hallani lehet.
Egy időre búcsúzom, visszatérek a könyvemhez, ami a hűvös szobában vár rám.
Good bye.
Ja, ui: Megéreztem, hogy láttad a blogot! Megnézted ugye? Persze, hogy meg. Nem tudok hirtelen mit mondani... úgysem érted meg, amit írok, de nem is baj. Vigyázz magadra. Pont.
