Mindig így, éjszakának idején jön rám az írhatnék. Pedig egész nap egyedül vagyok, mégis hajnali 2 óra után nyugszik meg annyira a környék, ami előhozza belőlem a Vágyat (persze a legjobb értelemben)... azt hiszem rosszul fogalmaztam... nem a környék nyugszik meg, voltaképp én sem, inkább a levegő.
Ablakot nyitok, és addig ücsörgök a fotelben, amíg az ujjaim jéghidegek nem lesznek. Ki-be hajlítgatom őket, mint egy ragadozó madár a karmait, nézem a kézfejemen a csontok táncát. Valahogy élvezetes látni a testem szemmel látható működését, a bőr alatt feszülő inak és csontok mozgását. Kisebb filozofikus pillanat.
Sok ilyen van mostanság. Figyelek a részletekre. Túlságosan is. És elferdítem őket..
Ma, kora este szunyókáltam, mikor a csengő megszólalt. Felébredtem a hangra, de nem mozdultam. Nem érdekelt ki az és mit akar. Ennyire tompa vagyok. Érzéketlen. Ha ismerős vagy családtag lenne, szólt volna telefonon, hogy ide készül, másnak meg már csak azért sem nyitom ki. Újra elaludtam volna, de a csengés csak nem maradt abba. Emlékszem, káromkodtam magamban miközben mégiscsak feltápászkodtam a kanapéról. Nem tudtam ki áll az ajtó előtt, de utáltam, így, ismeretlenül is. Egy kislány volt, kiskamasz... láttam már a házban, de nem tudom megmondani, hogy itt lakik-e vagy csak ide jár. Leolvasta a mogorva arcomról, hogy rosszkor jött, de azért zavartan elhebegte, hogy nem tudja kinyitni a pince vasajtaját, nem tudnék-e segíteni neki?! Egye fene, meg a felebaráti szeretet, meg a segítőkészség... hogyne tudnék. Felkaptam a saját pincekulcsomat, hátha az övé rossz meg a papucsomat.
És ez volt az a pillanat... bezártam magam mögött az ajtót - kulcsra -, pedig a földszinten lakom, ha felpillantok, még a pinceajtóból is látom a saját lakásomat. De odafigyelek a részletekre... és elferdítem őket. Az futott át az agyamon, hogy mi van ha a kiscsaj most elcsal, közben meg valaki besurran a lakásba... kinéztem a rosszat egy kiskamaszból, akit valószínüleg inkább én ijesztettem meg (az arckifejezésem alapján szegény nem lehetett biztos benne, hogy tényleg velem-e a legjobb ötlet kettesben maradni egy pincében). Ennyire váltam gyanakvóvá az elmúlt hónapokban.
Erősen kellett meglökni az ajtót, hogy ki lehessen nyitni és be tudja tenni a pincébe... a gyerekbiciklijét. Na igen, ennyire tudok kombinálni. Ráadásul a végén hangos csókolommal köszönt el - kicsit megütköztem, tekintve, hogy 24 éves matuzsálem vagyok.
Egy teljesen hétköznapi helyzetből is ki lehet hozni rosszat. Mondhatnám, hogy megvolt a mi napi jócselekedetem, de nem éreztem magam jól tőle. Mert csak ott volt az a pillanat, amikor felmerült bennem, hogy biztos rosszat akar. És utáltam, hogy már nem tudom magam jól érezni egy ilyentől sem.
Furcsa napok ezek. Túl különösek.
Igazából így, hajnali 2-3 óra után a legfurcsábbak. Tompa vagyok, de éber. Szomorú, de belenyugvó. Türelmes, de türelmetlen. Minden és semmi, egyszerre... pont ezért választom mindig ezt az időpontot, hogy virtuális ajtót nyissak a világra.
Mert én tényleg akarom, hogy "mindenki jöjjön", de mégis "becsukom az ajtót". Csak most, ebben a legfurcsább időpontban engedek be mindenkit... mindenkit aki nincs itt.
Pont. Good nigth!
